a Hajóskapitány buffaló szárnyakat rágcsált, amikor a hajója kifutott a nyílt vízre.Szeme sarkából látta az üzleti negyed betonnyalábjai közül felszálló kerozinszitakötőket, orrába belenyalt a sós víz döglötthalszaga. Imádta a végtelen vízet maga körül. Hajója nem ment messzire, öltönyös fogaskerekeket transzportált a szemközti államba, onnan, ahol ő lakott: a Meg Nem Valósult Lehetőségek Hazájából. A hajótörött a gépház szögletében vacogott egy vastag pokrócba bugyolálva. Arról beszélt, mennyire nincs néha kibékülve önmagával. A hajóskapitány is gyakran érezte ezt, de nem szólt semmit, csak föltette forrni a teavizet. Mikor a hajó kikötött, s a rajta lévő polgárok végre kimászhattak, hogy bebújjanak békés otthonaikba, a hajótörött is feltápászkodott és megindult a kijárat felé. Vigyázzon magára, mondta a hajóskapitány. Vigyázok, mondta a hajótörött, bár inkább azt szeretném , hogy valaki más vigyázzon rám. A hajóskapitány a teafű után nyúlt, de a pokrócos már eltűnt a kikötő forgatagában. Ezt nem várhatjuk el igazán senkitől, gondolta magában a hajóskapitány, magunkra csak önmagunk vigyázhatunk, ez az egyetlen erő, amivel rendelkeznünk kell. És sziklaszilárdan állt a visszainduló hajó imbolygásában. S közben tudta, kapitány vagy sem, erő vagy lópikula, önmaga is csak egy gyenge ember, mint bármelyikünk. Az emberi jellem ugyanis nem alapos. Mindössze transzport az egyensúly ingatag végei közt.
