Lolka és Bolka egy bárányfelhőn ücsörögtek, szotyolázva és az eső lógó lábait himbálták egykedvűen. Egy rézszamovárra vetített horrorfilmet néztek, emlékezetből. Ez az idő tájt volt, amikor Lolkára meg Bolkára már jóformán senki nem emlékezett, már nem hívták el őket sehova, csak akkor csörgették meg a telefonjukat, ha bébiszittelni vagy időtagyonütni kívántak velük. A lekvár meg behorpad a spejzban, ha nem zabálják. Így hát Lolka tette fel először a mocsárszemüvegét, hogy mostantól aztán fittyfenét se lásson. Bolka csak egy amolyan papírzacskót húzott a fejére, hogy ezentúl lassabban lélegezzen. Így ütötték agyon akkoriban az időt. Hanem, hogy a filmnek vége lett, Bolka csak nem bírt magával. Ráhelyezte a téliszalámit a mézeskenyérre és megszólalt.- Tudod-e, hogy miért szeretek annyira filmet nézni.- kérdezte, s minthogy Lolka csak illedelmesen a fejét csóválta, folytatta.
- Mert kiszakít a valóságból. Elvisz valahova, egészen pontosan oda, ahol a történet játszódik, és én meg, amikor filmet nézek, nem csak elképzelem, de ott is vagyok, teljes valómban a szereplőkkel együtt és képes vagyok átélni azt, amit azok átélnek. Ezért sírtam az előbb, amikor a börtönbe zárt gengszter csak fantáziálta, hogy a kislánya meglátogatta a sitten, mert én voltam ott, akkor az a gengszter és a kislányom engem nem látogatott meg.
Lolka, visszatette az ebihalakat a befőttesüvegbe,amivel az előbb Noé bárkáját játszott és belefújta a szappanbuborékokat a szivárványba.
- Az emberek a mindennapi élettől halálra unják magukat- folytatta Bolka- ezért aztán kitalálnak mindenféle marhaságot, hogy szórakoztassák magukat, hogy kiléphessenek végre az egyhangú valóságból. Lolka kinézett az ablakon.:
- Nekem viszont néha muszály visszamásznom egy kicsit a valóságba, abból az őrületből, amiben amúgy effektíve élek. Engem a valóság szórakoztat. Ezért nem értem az unott embereket.
Erre Bolka már nem tudott semmit mondani. Tenyerével felseperte a lehullott pattogatott kukoricákat és elmosolyodott, amikor az eső csendesen eleredt.
