A lélek kapitulációjaA langyos békanyál csendesen csordogált a falba rejtett csövekben. Néha lezúdult egy ölnyi méhviasz, röfögő hangot adva az esti kornéliumoknak, melyek a dübörgő betonfalak bütykös nagylábújjai között, a mára már közönyös felnőttekké érett facsemeték gyökérbordáin, dohányrudat szivogatva sétáltatták elhizott szobaebeiket. Átlagos szombat este volt tehát. Aznap senki nem gyújtott füstölőket, hogy meditációs gyakorlatokba kezdjen.
Megnyikordult tehát a hűtőszekrény hűtött ajtaja és kikecmergett belőle némi kolbász és három krokodiltojás, hogy Rosál jól képzett ujjai között esti táplálékká váljon. A sárga aszpik felizzott, a babméretű olajbuborékok végtelen lyukaknak álcázva martak bele a zsiros szövetekbe, hogy az összeszáradt só csak úgy sercegett.
Ekkor történhetett, hogy a horpadt serpenyő hullafoltos fenekén masszává állt össze a tükörszelet, hogy a kanári szinű rotyogás illata megtöltve a konyha húsfalú üregeit, mélyebb szférákba ette be magát.
Rosál előbb csak megnyikordult, kezében megállt a margóvágó kés, a kenyérszeletek kérdőn száradtak tovább, s egy sóhaj, aminek nem kellett volna ott lennie keserű hörgésbe csapott át. A lélek fennhangon kapitulált.
Rosál megtántorodott, látta ahogy a serpenyőben lassan végez a buborék, aztán fordult egyet és szomorúan azt tapasztalta, hogy még mindig ott van, ahol eddig is volt. Észrevette, hogy nem változott semmi, és változtatni hiába, ő maga se tud, de semmin nem ám, a kenyérszelet csak szárad tovább, hogy magából nem tud kimenni, bár tudja mi van odaát, pedig ott belül valami nagyon erőteljesen , mindjárt a felszinre tör, feltartóztatni minek is, nahát.
Határozottan lépett a felizzott lefolyóhoz és a kávé kihűlt levével bepólyált, jól ismert bögre csúszós teste a levegővel érintkezve megadta magát. A cserépszilánkok a hűtő mögött kerestek menedéket a visszaváltatlan borosüvegek között. Míg Rosál vizenyős szemekkel vette tudomásul, hogy minden elveszett. Próbálta a zsilipeket elzárni és felhúzni a horgonyt a keserűség vitorlásaiban, de a szél felélénkült és akkora hullám csapott át a vizlepergető rácson , hogy kénytelen volt szüneteltetni a tükörkanári etetést.
Rosál minden lehetőséget számba véve, úgy döntött, hogy ebből továbbá nincsen számára kiút, hogy az egek békatalpa zárt garázsajtók kulcslyukaiba tapadt, hogy a fizikális tér satupofáiban, érveivel alul maradt.
Leroskadt a linóleumra és belekönyökölt önmaga szétgurultságának lávakövei közé. Érezte, hogy erre forróbb a tér és egyre fagyosabb az idő, hogy ami volt, az csak titokban lecsurgó békanyál, hogy nem gyújthat többé füstölőt, a tévét majd nézi a halál. Hogy ezen a szombaton a egész lénye a semmi értelmébe kapitulál…
