BankóCsíptető

Hammurapinak kicsiny, cellaszerű szobácskája volt a külvárosban, távol mindentől. Abban mászkált néha fel és alá, papír kávéspohárral a kezében. Lehetőségeit vette számba ilyenkor:
- Lehet, hogy most majd rézgálic, de lehet, hogy nem. -tünődött Hammurapi, és rótta a minikilómétereket.
Egy ízben elment Egonnnak segíteni szőlőt taposni. Egon régi szőlészetében, a Bestiában éppen megüresedett egy teknő, abba álltak bele, minden indoklás nélkül, úgy taposták. A Bestia azonban olyan bogyós állapotban volt, hogy még mustfokolás előtt le kellett lépniük, ampullázni, hogy föl ne robbanjanak.
A rendelőben egy kínai és egy fekete ápolónő mérte a pulzusokat, meglehetős tapasztalattal s a két taposó, mivel nem volt bekötve a szájuk, néhány injekció után olyan kapatos lett, hogy a Bestiamódosító témákat suttbavágva újabb ampullákat szuggeráltak magukba az avantgarde erotikus művészet megalkotásának alapanyagaként.
Az enyhe időben, az Uborkefejű közbenjárásaként úgy hullottak, a Jéger bombák mint a ciroktövis s mivel egy tükör hiányzott, Hammurapinak olykor előre kellett hajolnia, hogy fékezze a képzelet zárványkulcsának finom nyikorgását.
A rendelő sarkában Rotyna, a tűzoltó térdelt és egy rock számot keresett a lefolyóban, olyan vörös arccal, hogy félő volt, a porraloltót ezúttal maga ellen fordítja, míg Uborkafejű lézerrel festett graffitiket a kopó hátára.
Egon mégegyszer megpróbált szót érteni a Bestiával, mintegy békülésképpen, de végül el kellett hagyni a rendelőt, mert várható volt hogy csak a veszéllyességi osztály szívsebészete lesz az egyedüli gyógyír a régi sebek behintőporozására. Azt meg nem akarták.
Az orvosok küldözgették is Egont egyik klinikáról a másikra, mindhiába. Az orosz de még a brazil orvoslás is csődöt mondott azon a napon. Csak Hammurapi táncoltatta a fogaskerekeit és mosolygott egyvégtében, különösen mikor a Nagy Fekete Vágybálna vette kezelésbe. Egonnak ekkor azonban sürgős mehetnékje támadt, félt, hogy a BankóBiggyesztő berendezések túlhevülnek, szóval még átugrottak a Bohémbe olasz csirkekeltetőket hallgatni, de végül Athén halszemeivel a vízimatracot kihalászva végleg elszenderedtek.
Hammurapi és Egon még mindig hisznek az analitikus jóságban és nem tudják, hogy néha nem a szőlő belét kell kitaposni.