Ez az én harcom- Rambó

Rambo a Corvin áruház tetején állt és egy dinamitos nyíllal az ellenséget próbálta eltalálni, aki egy sziklán sütkérezett. Neki könnyű. A való életben minden sokkal bonyolultabb, mivel az ellenség legtöbbször nehezen körvonalazható, így csak állunk valaminek a tetején és lövöldözünk, anélkül, hogy tudnánk pontosan, hogy mit is akarunk eltalálni. Az ellenség meg közben szépen tovább sütkérezik, de mi állunk a dinamitos nyíllal, mert el akarunk találni valamit.
Rambó abban az időben majdnem teljesen felhagyott a harcokkal és pirosas barlangrajzokat festegetett, meg fémlemezeket faragcsikált ami a legjobb akkor, ha szellemi valónkat mikrofonra húzott óvszerekkel akarjuk betölcséresíteni. A tudat pókhálójában az egykedvűen életüket hátrahagyó legyek mélabús szonátákat zengenek az obszcén papírlapokat kapkodó miniegereknek.
A dinamit elfogyott így Rambó kibújt a szűk farmergatyájából és felsóhajtott. Ez az én harcom, mondta de nem gondolta már komolyan. A Jótündér mereven landolt előtte. Mit kívánsz, tőlem. Mondta kedvesen. A pálcika végén nem is csillag, de vattacukor fénylett. Rambó egy borjúféle pillantást vetett a lenge jótevőre és elmosolyodott.
Mit kíván a magyar nemzet. Idézte a forradalmi szavakat, és a Jótündért válszra se méltatva, újabb barlangrajzba kezdett. A dinamit ugyanis elfogyott.